Minden hölgyek akarnak egy kis móka ma este

Minden hölgyek akarnak egy kis móka ma este Kinek neve volt: nem tudja már, hol utca volt: ott nincs tovább. A zihálás erősbödött, később hörgő hangokkal elegyedett. Légy kegyes hozzám! De ők odafönt, az éjszaka szívében, nem érzékelték a veszélyt.

  • Nemzetiség:
  • Ír
  • Szemszín:
  • Ködös barna szemeim vannak
  • Hajam színe:
  • Fehér
  • Zene:
  • Hip hop
  • Hobbijaim:
  • Horgászat

Van már egy szó, egy igazán jó. Ami volt, s amiért — Az minden a miénk! Tükörbe nézel senkit se látsz, akihez szólnál háttal áll. Ezerkilencszáznyolcvankilenc hűvös novemberében — dal fakadt és fájdalom, meghalt a szó, meghalt az ének. Nem halt meg senki még, de gyászol a szó.

Szólj, amíg szólhatsz! Szabó János orvos, apám jó barátja, kitántorgott régen, azóta nincs hazája. Minden jó, minden rendben megy ott náluk, most éppen autót cserél. Csak te vagy már, s csak én, kezed és kezem. Ami akkor fájt, ma már csak tréfa. Hazajött meghalni, itt hullt a föld rája. Hét év után: ne kérdezz semmit, felelni késő — így mindenért.

Meglátod másképpen, nézel a világra. Nem lesz aki megtalálja. Amíg élsz, amíg várnak rád: azt hiszed: ez semmi! Mit tanítottak — ők a bölcsek — Tiltva volt az régen. Mert tudom, mert érzem: kell még egy szó, mielőtt mennél! Míg romlott Föld baját, eső nem mossa át.

Van egy út, amin jársz, bármerre lépsz, hazatalálsz Hazatalálsz, sose félj, a hajnali szél hazakísér. De megmaradjunk, azért: Mindent meg kell tenni!

Nem jutott neki csillag, érem — gyerek volt a Corvin-közben. Árok parton, orgona ága, legszebb virág a Tóték lánya. Ó Istenem, mit vétettem, bolond fejjel beléd estem. Hol felszántva a határ, hol végtelen az éjjel. Ne adj mást, csak önmagad, mert hosszú útról jöttél.

Ha megtalálod, saját virágod, otthonod lesz, s lesz hazád. Nyújtsd felém a két kezed, kezemre rátaláljon. Hol jövendölő bölcsek, hosszú telet várnak. Kerlési domb, szentelt napja, köd takarja, öröm rajta.

Ne fordulj a fal felé és ne gondolj most másra. Hátat a háthoz, kart a karba. Visz az ár és nem értem: Mi történik velem? Nem lesz, aki megtalálja. Ezer névből, ezer népből a vér egyet kíván. Ha messze mész, lehessen élni még, könnyed törölni — mindig lesz egy kéz.

Égig érő hegyeken át, majd két folyóhoz érsz. Ha Pál huszár, úgy néha napján csendben leül a vár terén, köréje gyűlnek ámuló ifjak, hallgatják őt, ahogy mesél.

Kérlek hozzál valamit vacsorára! Napfény vagyok, vagy Holdsugár, szállnék mint a madár, valahol messze szól a harang — messzire hív a gyertyaláng. Ahol megszelídül az északi szél, oltalom épül, nincs aki fél. A pipacsok még nyílnak, még táncolnak a fák, de hazafelé az úton, szédült lepke száll.

Ajtónk előtt hosszú sorban, sápadt gondok állnak. Ez a dal, soha nem lesz a tiéd — S a te dalod, nem lehet enyém. Húzd meg, húzd a harangot, tűz van a faluban! Elhagyott fészkek, elhagyott termek.

Állj mellém megismered egy bohóc, bánatát. Elhagytam rég — de őt szerettem, elhagytam rég a kedvesem.

Vár ránk a hajnal, vár ránk az út.

Van az alvásnak egy fajtája, amely a Minden hölgyek akarnak egy kis móka ma este lenyűgözi ugyan, de a lelket csak félig ejti rabul.

Egy cédulát hagyott nekem: Fénylik majd a csillagod! Balogh Zsófi, férjét harminc éve várja, Kanadába ment el, hogy ott a fákat vágja. A szívedre hallgass: Ez az ország a hazád! Arcodon egy álarc, szíveden még kő.

Megragadják a lábamat, és odakötözik Minden hölgyek akarnak egy kis móka ma este földhöz.

Úgy kell, hogy te is értsd, nem éltél hiába. Kidőlt fák, átfestett képek, nem tudod, miről szól az ének. Más lát a szememmel, más éli életem.

Kell egy ember is, egy óriás, s az együtt mondott szó: A szeretet az egyetlen, mi neked is nekem is jó. Ha Pál huszárnak tele lesz zsákja, s megunja lassan fekhelyét: felnyergeli szép paripáját, s a csatákba visszatér.

Nap-fia Égen, fény a haján, ébred a völgyben a Holdszemű lány. Ki itt belép senkit nem talál. Kinevették, azt mondták — Őrült! Más szól még helyettem, más ölel ágyamon. Kezedben a jel: ezeréves virág.

Más énekli énekem, másról szól a bánatom. Otthagyott nálam egy gyűrött régi képet, este már vonatra szállt. Miklós vitéz — Hej, lovad merre nyargal? Szó a szóhoz, elér majd végre, visszatér majd sok utazó. Dicső nap jön — dicső éjre — kifolyt minden — pogány vére.

Nem aludtál! Mert jól tette dolgát, amíg tehette, kincs lesz egyszer minden, s legenda körülötte : Ő lesz az új monda, az Embert kiáltó — ő lesz a példa — Embert megváltó.

Addig szól feladatom, addig még — míg feladom. A hajnali busszal elutazott, itt hagyta nekem a titkait: zöld lesz a fű és a folyó szelíd, higgyem el az álmait.

Nézz fel a Napba, száll a madár, táncol a szélben a szalma-király. Senki nem felel. Élni napról-napra, levegőt sem véve. Állj mellém, érintsd meg az angyalok haját.

Minden hölgyek akarnak egy kis móka ma este J.

Szemedben már ég a tűz, vezesse Isten léptedet. Van egy: szó szerelem, csak egy szó: Igen! Nem tudom ki voltam eddig, kezemet összekulcsolom, de tétova minden mozdulat, árnyék ül arcomon. Mert a fák tetején, már lépdel a Nap. A szarvasok útján, a gyöngy kifakadt.

Hosszú az út, mely előtte áll. Kell még a tiszta szív, kell hely, mely hazahív.

A házak tetején, nyújtózik a sötét, lehajtja fejét, szíveden alszik a szél. Elmenni messze, lemerülni mélyre. Éjszaka volt, mikor elmentek, a hűek, a tagadók, s az áruló szentek. Barikád épül a falak kövéből, óh Uram, Istenem! Van egy szó: szerelem, ha egyszer mondod nekem: Más lesz az életem.

Pokolra mentek a dudások, ki tartja nekik a gyászmisét? Olajban úszik a kormorán is, óh Uram, Istenem! Asszonyok mesélik sírva, Petőfivel tették sírba — lett Budának építésze — tudós is, míg tartott pénze.

Mondd micsoda világ. Szikrát szór a rőzseláng, a füstben kél a látomás, szétszórva a nagy család testvér testvért nem talál. Jogaid vannak neked is, ugyan úgy, mint másnak. Vár ránk egy új föld, vár ránk az Ég.

Otthonról, indulj hazafelé. Kik lesznek társaid? Tiszta szívvel, ha kell: ölök, tiszta szívvel, nem szédülök.

Egy év után, svéd orvos lett a férje. Istenem, magyar volt — Szóljon, aki látta.

Bánatvirág kihajlott a széles útra. Mire a gyertyák csonkig égnek, zászló feszül az Égnek. Benne él apánk tovább, ki megbocsát, nem vádol. Ajtókon belépve, senkit nem találni. Elsők között első volt, mindenek tudója. Megcsaltak barátok, rám szállt minden átok, porban kell hevernem, emelj fel szerelmem!

Hajnali harmat, friss a virág, vége a télnek, lobban a láng. Ha nincs hová szórni, az Ég melegét: Légy te az Úr — Játszd szerepét! Nincs időd az ölelésre. Ami még, nem az enyém, nem enyém, nem a tiéd.

Ne szólj, ha fáj — tiéd a szenvedély, nem hagyhatod, mi örökre benned él. Ne gondolj most semmi gonddal, neked húzza most a banda. Hosszú láncban összefogódzva, a kezek az Égig érnek. Ebben az ügyben, ne hallgass anyádra.

Ne menj el, ne tűnj el, zöld szemű Rózsa. Madár száll a Nap felé, elvakul szemem. Szállj, szállj sólyom szárnyán, három hegyen túl. Nem jó az Isten, akit szólít. Ég a máglya, hullik a pernye, széles nagy folyóba, a költő és a pengető rátalál egy dalra. Minden rossz, amit tettél.

Körülvesznek idegen lények. Tiszta szívvel, ha Napba nézel, tiéd lesz végleg, mi volt tiéd.

Ott felkél az ének a Földnek az Égnek, s a virág kinő, hol mozdult a kő. Fényes csillagok vezetnek szobámba. Tiszta szívvel, ha Napba nézel, miénk lesz végleg, mi volt miénk. Az útnak, melyre léptél, sehol nincsen vége. Így légy Te a jel, ki új útra talál, ki elmeséli valamikor egy lázas éjszakán.

Évek óta arra várok, mondhassam azt: veled járok. Oly korban élt, mikor a hőstett, más lett már, mint amiket ő tett. Indulj arra, hol kél a Nap, a nagy folyókon át. Elporlad véred, olvad a kő. Kérlek, hozzál valamit vacsorára!

Ha álmod jó, az a jó. Holnapi csókot, soha ne ígérj. Az égig érő fának, ha nem nő újra ága. Bánatvirág nyílt a kertben. Magokat elvetni, mit nem arathat ember. Azt írta: küldjek néhány régi-régi dolgot, pár könyvet és régi Kormorán zenét.

Szemében láttam, nem bírja tovább. Szólj amíg szólhatsz! Várost épít, ha azt kell tenni — ő lett Széchenyi, s Kazinczy — Kiásták csontját többen: ráírták — Ez ismeretlen! Minden levél, mit kerget a szél, egyszer majd, hozzád hazatér.

Csak tovább, csak tovább mi legyünk az elsők! Elmegyek, elmegyek — messzire vágyom! Keresed az áldott pillanatot, mikor megszólalnak benned a hangok.

A remény volt: Lehet mégis! Mondd, hol a hely, honnan régen elindultunk? Hát gyere bátran, ne félj semmit Pataki Mária. Te légy, ki majd megért. Sűrű sötét felhők borítják az eget.

Ha Pál huszár a messzi csatákból, egyszer-egyszer hazatér: azt sem tudja — ki az utódja, de azt tudja: ő nagy vitéz. Nem tudom, mi lesz még, nem tudom mi várhat, de ha szemedbe nézek, s átkarolsz: Úgy, nem ér el a bánat.

Szólt az angyal: Csak egy az élet! Van már egy szó — egy biztató, mindenkinek: erőt, hitet adó.

Rád vár a hajnal, hallgasd dobok zaját. Tiszta szívvel, ha Napba nézel, lesz majd társad, ki elkísér. Messze földre visznek engem, holnap este ne várj rám. Nem új szavak jönnek, nem új Istenek.

Vele együtt angyal szállhat — por emészti égő fákat. Otthonra lelt Kanadában — kik bújtatták — mind árva.

Nincs hely, ahová visszatér, ki útra indul el. Nincsen hely, mi kiadó, nincsen szó, mi eladó. Érezd magad szabadnak, te szabadnak születtél. Fenn az égen esőfelhő, fejem felett nincsen tető. Kell egy mindent rontó nagy vihar, egy őszinte világ, ahol a csodákat, mit elképzeltél együtt éljük át.

Kőrösi Ágnes, kérlek szeress! Feküdjünk le együtt, a tisztaszobába. Helyük lesz végleg, Földön, s az Égen, mondható lesz, mi mondható.

Mást, mást, mást akartak, de egy ütemre léptek. Hol az otthonom nem tudhatom, valami álom, valami régi kép, esti imára hajtom fejem — és csend, s egy régi név. Tudod jól, hova mész, de végül hazatérsz. Veled szédül az este, veled igaz minden szó.

Felkelsz reggel, kimész az utcára.

Nem vitt mást: egy farmert, amit hordott, mindenki várta őt, két hét után. Valamire várunk: Mi nem lesz — sose volt. Jöjj el a táncba, szívem tied. Nincs más hely, ez a jó — nincs más hely, mi neked jó. Nap-nap után körbejártam a kiürült szobát.

Hol én vártam reád, a zárt éjszakát, villám rajzolta át. Miért nem jön — amikor, miért nem fáj — ami volt, téged hív — tovaszáll, úgy élj még, ki sose árt. Előttünk volt minden még, de nem tudhattunk róla. Pál huszárnak minden nője, más történet, más világ.

Ő is küzdött szellemekkel, ő is sokszor vétkezett. Szabó Gáspár született Montreálbanmindig arról énekelt — édes a hazája.

Miénk a Föld, miénk az Ég is. Húzd, húzd a gyeplőt, az első te legyél. Átvitt egy csónak, a túlsó partra, így kétszer élem az életem. Vár ránk a hajnal, a lelkünk tűzben ég.

El kell menned várnak rád, küld a Kereszt-király. Mit hagytunk, nem miénk: Más volt itt a tét. Úgy mondták: Ő régimódi! Jöjjetek, jöjjetek, járni a táncot, döngjön a föld, befogadta fiát. Te legyél, a remény, sötét éjjel gyertyafény.

Mondom, mondom, hallgass reám: El ne menj a táncba! Benned él az életem, nincs sötétség, nincs félelem.

László herceg épp eléri — súlyos csapás nyitja vérit. Eljutott a hír, sok távoli földre, elindultak mások is keresni a völgyet. Add nekem a szót, mely mindent megvilágít.

Talán nem is vagy már, talán nem is voltál. Amíg élünk, visszatérünk, fény a fényhez, hol gyertya ég. Ahol álltam én, ahol álltam némán, mert hittem vár rám egy másik világ. Volt egy régi fényképem, hol látható a Rózsa.

Kell egy hely, az otthonod, egy asztal és egy szék, az érzés, mi halva volt: a Napban olvad szét.

Legyen még egy dal, mit megértenél. Mondom, mondom, hallgass reám: el ne menj a táncba! Van már egy szó szerelem: ez a jó! Angyal lebegett felett. Mikor hullnak a csillagok, mikor elfogynak a mondatok, ha nagyon mélyen lenn vagyok: Juditra gondolok.

Hol a szavakra, s a csókra, őrök nem vigyáznak. Zöld szemű Rózsa Zöld szemű Rózsa, a Tóték lánya, fehér ruhában ment el a táncba.

A hajnali szél, messze hordja a békesség szavát. De nincsen már: a határ, mely elválaszt — ki hazavár.

M2 | MédiaKlikk

Elmenni messze, időtlenül várni. Van egy szó: szerelem, ha egyszer mondod nekem, más lesz az életem.

Nézz rám úgy, hogy magamat lássam. Ha messze mész, kell, hogy visszanézz, hosszú út lesz — még száz vagy ezer év. Leásták pihenni, le a fák tövébe. Háttal áll a bíró. Nincsen soha reggel, nem süti Nap fénye.

Elsőnek indultak neki a vadonnak. Találsz majd egy embert, ki embered neked. Nem tudja senki, hol a sír? Állj mellém, megismered, a lepkék álmait. Szerelem volt az élete, most jéghideg a csókja. Amit én már nem kívánok, haláloddal, halál játszott. Nincs olyan út, ami hazatalál.

Sok vitéz már álmot alszik, hantjukon — vér virágzik. Add nekem a vágyat, mely velünk kivirágzik. Te legyél az a jel, amit csak én ismerhetek.

Jövünk-megyünk a tágas termekben, s elgyönyörködünk e nagy realista hátrahagyott töltőtollainak, kávéfőzőinek és párttagsági Minden hölgyek akarnak egy kis móka ma este gyűjteményében.

Ha a Nap felkel, reggel legyen — Csak magad légy, ne más! Facebook Youtube Instagram. Megyek hozzád jól elázva, kocsmasarkon meg-megállva. Mert jó, ami jó — Mert szép, ami szép. Kell igaz — kell szédület — Ne fordulj el, ha nem értenek.

Pusztul a templom, hol ősi az ének, mely emberi volt, de az égig elért. Kérdezd meg a barátnődet: Ő, hogy csinálta? Hét év után: elértem mindent, a függönyön túl, nincs végtelen.

Tükörbe nézel, senkit se látsz, akihez szólnál: háttal áll. Őrködj a kapuban! Kergették sápadt világba — lett kényes királyok, felkent katonája. Ő lesz az áldozat egy gyűrött régi képen — hol egy táblát lehet látni: Bosszút állunk érted!

Adj utat, mely elvezet, egy végtelen határig. Hol kerékbetört nemzedékek álmodtak hazát, hol egyaránt ver zápor, szolgát és királyt.

Kard villan a pogány kézben — vörös felhők fenn az égen.

Csinálj úgy, ahogy, a szíved kívánja: Holnap jobb kedvvel mész iskolába. Fiatal volt, mégis görbe volt a háta. Zöld szemű Rózsa, a Tóték lánya, nem is keresték, senki se látta. Nézz rám és lásd, csillagokra lépsz. Választott, ki a múltat, magában oldja fel, őrző, ki érzi a hajnalt, tudja ébredni kell.

Sose félj, ha nincs meg a szó, ami már kimondható. S mindhalálig őrzöm majd az emlékedet. Kedvese volt, seregnyi népnek, kik nem jutottak közel a fényhez. Csapódni kőhöz, üvegként összetörni. Húzd meg, húzd a harangot őrködj a kapuban.

Hé Uram! Elkövettünk mindent, mit megtenni nem szabad. Síromon nyíljon a szalmavirág. Megszólít egy hang: Ím eljött az idő! László herceg szúrt sebével, védi a lányt puszta kézzel — Szabadul nemzet virága, besenyőre hullik átka. Adj nekem egy szelíd estét, fényt, mely messze látszik. Három határ — olyan, mint három halál, nincs út, mely hozzátalál.

Széles folyók partján haldokló halak. Hol egymillió csillagra, a Földtől messze várnak.

Szól az Úr: Így rendeltetett, Te akartad így legyen. Kínnal és fájdalommal bűnt festettél reám. Hullik az égből az ördögi manna, mögötted lovagol a bíbor halál.

Téged vár egy élet, mely élet még tiéd.

Otthon, amely neked épül. Zászló kerül, dicső hantra, halottaink eltakarja. Egy néma gondolat, megcsillan szemedben, álmodban a dal, bolondul öleljen.

Volt már úgy — akiért, minden jó — amiért, lesz is még, ki veled él, kárpótol a szerepért. Belépett, nem szólt semmit, eltűntek a démonok.

Istenem magyar volt, szóljon, aki látta. Három határ, olyan mint három halál, három határ választ el két éve már. Zöld szemű Rózsa, a Tóték lánya, keble kivillan a fehér ruhában. Az erdő széles csapásán, az elsők nyomán léptek, de azok közül, senki sem élt, mire a völgybe értek.

Hosszú a szöveg és sehol a vége. Van már egy hang, van már egy dal — van már egy dal, amely egyet akar.

A sok viadalnak egy lett ára: szíve lett: végtelen árva. Hadd legyek még utoljára, boldog veled. Húzd meg, húzd a harangot! Miért te vagy az áldozat? Te légy rejtett titkaink, őrzője, tudója. Nincs ára a dalnak, aki szeret veled él. Az árnyékok megmozdultak, egy lány akkor érkezett.

Van szerelem, van egy szó: igen Hidd el, hogy más lesz az életem. Még nem tudom: az írás mit mesél, hová indul az út, hová hív a fény. Ki szívét osztja szét, ő lesz a remény. Kell egy sűrű lombú erdő, sok énekes madár, ott rejtőzhetsz a bánatoddal, hogy új erőt találj.

Ez mindenkivel így van, mikor először csinálja. A nép örömmel felkiált, mikor feje lehullt a porba. Fekszik a porban a templomok tornya, sikít az asszony, lobban a láng. Tudom én is, volt idő, őrült módon éltünk. Ne mondj le könnyedén, pislákoló fényről. Vagyok neked fényes reggel, vagyok dobbanás szívedben.

Indulj az utaknak, bár az idő nem jó egy magányos lovagnak. Bár szótlan minden éjjel, s nem értik imádat, de tiszta már az út, nem hajlik rá a bánat.

Akiért, s csak azért? Üzent aztán egyszer: a könyveit kívánta. Egy nap arra ébredsz, elindulnak érted. Vártam rád az éjjel, vártam rád nem hívtál. Szólj még! Szikrát szór a rőzseláng, a füstben kél a látomás, szétszórva a nagy család, testvér testvért nem talál. Ágyadba feküdtek titokban a lányok.

Ez a föld a tiéd — ha elmész, visszavár. Ha van néhány pillanat, ha itt vagy velem, mit szeretnék, mi jó lenne, azt nem merem. Ha kérdésedre nincsen válasz, nincsen felelet, egyszerű, csak arra gondolj: Legyen szeretet! Neked más a világ, minden mást jelent, amit érzek most: csak félelem.

Hagyták veszni csatatéren — páncélja alatt, vérző sebével, De feszítették a rostélyt róla — hallgassák még, egy utolsó szóra.

Az anyókák, a vének, többé nem mesélnek. Az éjszaka hosszú volt, most kinyílt a tér, vérszínű a hajnal, s a Nap nyugatra tér. Este jönnek hozzám, gyűrött angyalok, felsebzett az élet, boldog nem vagyok. Ha Pál huszár összevonja, dús, fekete szemöldökét: a falu szélén minden kutya farkát behúzva vackára tér.

Veled, mégis egyedül, állni, csak állni szótlan, végleg összeforrva az életen túl, egy csókban. Megszólaltál hangomon, lázrózsák arcomon. Ha mások csak hazudnak, inkább hallgatok. Kell, te legyél, ki Nap lesz Éj után, te légy, aki megtalál egy régi balladát.

Veled, mégis egyedül, állni csak állni szótlan, végleg összeforrva az életen túl, egy csókban. Kár, mert tiszta volt a gondolat, tiszta volt még, ami megmaradt. Nincs szerelmes alkony, nincsen hűvös hajnal. A maghasadást feltalálta — vadászni ment Alaszkába.

Egy nap arra ébredsz, hogy a szemfényvesztés háza: ott áll, ahol egykor volt apád kopjafája.

Mit adhatunk tovább, a gyermekünk szavát, egy harangszót: ha jön az ár. Jönnek, jönnek a fémszívű harcosok, sohase volt, ilyen karnevál. Rég arra várok, szóljon a harang. Állj mellém, hallhatod, a jövő hangjait.

Hív az álom, hív a vágy indulj el — ne várj. Este a vének tűzbe néznek, vihar kél — Így mesélnek. Árnyak között élünk, fáj minden szó. Az légy, ki sose fél, ki a szívek melegét, összegyűjti két karjába, mit nem téphet senki szét. Arcok néznek fel a magasba, hol létezhet a mindenható. Puszták büszke népe, itt talált hazát.

Amerre csak jártál, mindenütt csodáltak. Ő lesz egy szegény sors szenvedő szülötte. Ha messze mész, előtted nincs határ, az otthonod mégis visszavár. Három határ — olyan, mint három halál, három határ választ el két éve már.

Húzd meg, húzd a harangot tűz van a faluban! Nincs olyan vers, mi kéne csak por hullik a kőre. Szállj, szállj ott várok rád, ahol véget ér az út. Hajnóczy Nagy Miklós — friss volt diplomája, októberben ment el, mert égett a hazája. Állj mellém, érints meg, légy kedvesem. Ahogy kell, meleget enni, s aki csókol, azt szívből szeretni.

Varjak szállnak friss vetésre, leülsz, az üres asztalt nézed. Kell igaz, kell szédület! Várni, csak várni egy égi parancsra, üstökös csillagok ideje jár.

Ahol a végtelen Földre letérdel a Nap, ott megtalálod a vágyaidat. Ott áll Károly a gyóntató, kit háromszor gyilkoltak újra. Három határ, olyan mint három halál, nincs út, mely hozzátalál. Kőrösi Ágnes légy az enyém! Élni, vagy halni, nincsen szabály.

Messzi idők határán végül hazatérsz. Majd messze repít a képzelt szél. Ne fordulj el, ha nem értenek.

Mondd el nekem, hol a hely, ahol értik a szót? Jó volna úgy, ahogy Te szeretnéd mégis. Égett arca, forgott lába, fehér ruhában hajnalig járta. Minden halál, törött szárú virág — egyszer majd, életre kel talál.

Te az legyél, aki jól felel. Azóta jött két hosszú levél. Légy te sokszor átkozott, embernek mégis jó! Választ adott titkolt kérdésre, elhallgatott szavak, általa éltek.

Ha a folyónak nincs, csak egy partja és áll ott egy révész: Azt ne fogadd fel! Az ébredést, vöröslő hajnalon, azt a lányt, ki volt a fájdalom. Kiég a fű, elszárad bőröd. Hol a fák az égig érnek, ott megérint a fény.

Ki volt ő, hol volt országa, Nem lesz, aki megtalálja. Van olyan hely, amely átölel, hol nyugtalan szívem, otthonra lel. Miklós vitéz rajta! Lóra kapták, elrabolták, nem vigyázta senki sorsát.

Ne sírj kedves, el kell mennem. Nézz rám, s ne ígérj, nézz rám: sose félj. Ha a madárnak törött a szárnya, nem repül égig, nem énekel. Hol én vagyok, csak én, nem fertőzött a kép, ott vannak még, kik értik rég: Kell még a tiszta szív, kell hely, mely hazahív.

Elfelejt majd mindent, évekig azt várta, Istenem, magyar volt — Szóljon, aki látta. Széttépett, elhamvadt álmok után, maroknyi csöndet vegyél, mielőtt elindulnál. Add nekem a mosolyod, szemedben magam látom.

Még nem tudom: jön-e tavaszra nyár, nem tudom: ki az, ki visszavár. Szédülten állsz, csak hullik a pernye, lassan itt minden elfeketül. Nem teheti, hogy elmegy — Élhetne végre! Mondd meddig várjunk még?! Mert ő itt visszavár. Nem volt mit enni már, feltámadt a szél, villám sújtott, zengett az ég, a folyóba folyt a vér.

Nézz rám, tovatűnt a régi szenvedés. Gyere, bújj ide mellém az ágyba.

Egy nemzedék, ki búcsúzik, ült rajtuk az átok, vasból készült csizmák alatt, legendás királyok.

Vártam rád az éjjel, vártam rád, nem hívtál. Mondd, neked ez mit jelent? Hol bűnös és büntetlen, egy templomban térdel.

ÖRKÉNY ISTVÁN: VÁLOGATOTT EGYPERCES NOVELLÁK

Országod a takaród. Védelmezz meg engem, védelmezz szerelmem! Az úton majd néha, gondolj reám. Harminc éve velem él: a zöld szemű Rózsa. Talán nem is vagy már talán nem is voltál.

Velünk élő legenda, egy üzenet a mából. Ha a Hold aludni tér, velem álmodj, sohase félj. Ha nincs hely, ahol élj: indulj hazafelé. Néha túl magas, néha túl mély, ne a csillagokat nézd!

Lovad dobog a ház előtt, indulj a hegyeken át. Menj, menj tovább át a sötét erdőn. Kétmilliónyi büntetlen térdel, egy gyermek sír — nem tudja nevét.

Mondd, hány napi járás, míg megtalálod álmaid? Add nekem a rosszat is, amit jónak láttál. Az utca csendes, szobám sötét, segítsd, hogy higgyem el a meséd.

Vágták az ösvényt, fagyott, puszta kézzel. Eljön majdáll egy sírhely érintetlen. Az utolsó jelszó így szólt: Mindent túl kell élnünk. Ígérem, ha feljössz, nem jössz majd hiába. Nincs jó, ami jó, nincs már, aki felel.

Légy kegyes hozzám! A világ égett, mint fáklya — fogorvos lett Afrikában. Te akartad így legyen. A fájó gondokat, öledbe temettem, a Napot és fényt, ablakodba tettem. Úgy élj: Te legyél virágnak virága.

Ne gondold azt, mi lesz holnap, dobd le ruhád, jöjj karomba. Fáradtan ébredt és sírt minden éjjel, álmában gyakran hazajárt.

Elmenni messze, apadni, mint a tenger.

A gyerek halálsápadtan és izgatottan mutogatott a mezők felé, és csak nagy nehezen tudta kinyögni ezt a Minden hölgyek akarnak egy kis móka ma este szót:.

Fehérlófia, Isten szülötte, hét határon, hét halál. Csak jobbra, csak balra, köddé vált utak.

A hídról, egyik este, hullott a folyóba. Keresed az áldott pillanatot, mikor felzúgnak a békeharangok. Legszebb ruhám, kivasaltam, a barátoktól kölcsönt kaptam.

László herceg csata hőse, vágta fejét besenyőnek. Lassan fontak köréje gyűrűt.

Pokolra mentek a dudások, ki járja rajtuk a döngölő táncot? Ki felhőket járta, a földre ért, tudta — itt kell halni, s élni hazatért. Ne töröld le a Napot, adj utat a fénynek. Végzetünk, hogy megszerettél. Kimosta ingem, vacsorát főzött, lefeküdt mellém, elaltatott. Hajlongtak előtted: szolgák és királyok.

Nincs Volt! Üszkös az erdő — bíbor halál. Légy te a béke, légy te a szó. Taníts újra élni, mutasd mi jó. Hét dombon, hét vezérnek: áldott menedék. Hol a költő, s a színész, gyilkosa magának, hol vér folyik a sebekből, de orvost nem találnak Haj rege rajta.

Messze földről gyűlnek össze jövő-látó emberek. Föld-anya hívja, zsenge fiát. Hajtsd a fejed két kezembe. Az égből az angyalok, úgy néznek majd reád: Megszületett — ím prófétájuk: az új Ember-király.

Nincs lovadnak abrak, kancsó bort sem vettél. De szól az Úr: Így rendeltetett. Itthon volt azóta, vele megyek — várta — Istenem, magyar volt — Szóljon, aki látta. Nem tudhatja senki már: Mi mindent reméltünk. Paripámnak nincsen párja, hozzád repít hosszú lába. Szállj, szállj ott várnak rád, ahol véget ér az út.

Messze száll — szájról szájra: Kurán Gergő balladája. Állj mellém, adj erőt, adj erőt nekem. Gyűlöletből, kivirágzott, közel volt, de messze látszott.

Az a hely, ahol élsz, világnak világa. Nem lobog már tűz szemükben, utolsót kívánnak. Írásban vagyon — úgy legyen keresd míg élsz a népedet!

Gróh doktor nem Minden hölgyek akarnak egy kis móka ma este rögtön.

Ha messze mész, s majd érkezel. Háború nincs, de nyargal a halál, a földre taszít egy őrült sugár. Hol áll a vérpad, ki most a hős? Mások bűnét magadra vetted, ki az, ki vádat mormol.

Szemben a szél — eső reánk, vihar utáni tánc — ezer évig járd. Verték, verték a cöveket, mert szörnyű vihar készült. Vedd könnyen a dolgokat, visszajövök, ha akarod… Mikor elfolynak a nappalok, ha semmit sem várhatok, ha már ébren is csak álmodok: Juditra gondolok.

Ki szívét osztja szét, követik merre jár, hegyeken és tengereken túl, értik majd szavát. Vagyok folyó szelíd partja, szentképeken Krisztus arca, minden úton, amerre jársz én vagyok, kit megtalálsz.

Ölelj engem két karodba, úgy, mint régen.

Tud errefelé valami helyet, ahol szívesen eltöltené Minden hölgyek akarnak egy kis móka ma este estét?

Fű-zöld lett a fehér ruhája, elhervadt az orgona ága. Bízzál bennem: Pataki Mária! Adj nekem még mindent, amit másnak szántál. Ne sírj kedves, nézz szemembe. Míg érted, ha szólnak.

Ez a hely neked a kezdet, ez a hely lesz majd a vég! Kérlek segíts, már annyiszor hibáztam. Más ott a szó és más ott az élet, ott másképp mondják nevét. Lassú táncra jár a lábuk, fekete füst az égen. Hol az arc, hol a kéz? Egy nap arra ébredsz, nem nyílnak a virágok, nincs víz már a kútban, megfogant az átok.

Mi lesz veled? Merre visz az út? Ember volt, emberként érzett, akart és tett — ez lett a végzet. Ölelj engem utoljára. Ha félsz, gyere bújj mellém, szívem szívedhez ér. Fáradt az arcod, gyűrött ruhád, hol jártál éjjel? Magáról, hogy írjon, sokáig megállta, Istenem, magyar volt — Szóljon, aki látta.

Szállj oda, szállj oda, légy te a csillag, nyárfa a ház előtt, ott a hazád. Haj rege rajta. Nézz fel a Napba Holdszemű lány. Ki megmarad, aki lesz talán: olyan maradj! Az út kanyarog szerteszét, a vége megtalálja majd, az elejét.

Hatalma végtelen. Ami jó volt, ami szép fiainkra szálljon. Szava lesz a megbocsátás, szava a szenvedély.

Jövök hozzád nemsokára, teríts asztalt vacsorára. Akárhova érsz: ott én várok reád. Rád vár a hajnal, a pusztaságon át.

Az SCP Alapítvány meséi: A Max Lombardi mesék

Mondd, hol a forrás, hol tiszta még a víz? Kenderesi Ágnes, megszédült egy nyáron, elmenekült tőlem — hittem — sosem látom. Fent álmok hídja, lent néma folyó. Minden madár, mely az égen száll, egyszer majd végre, hazatalál.

Kell egy égig érő hegycsúcs, kell mély szakadék, ott értelmet kap minden perced, mely porrá hullna szét.

Mondd, mi a cél — miért mindent vállalunk? Ne hagyj nálam semmit, mindenedet vidd el. Légy úgy, csak te legyél, te legyél, csak az enyém.

Porból és széltől, kőből és kéztől, a szív erejéből él a jövő. Tudom neked is régi vágyad, takaríts most, vesd az ágyat. Három vármegyében az iskolát kijártad. A hegyeken túl él farkasok apja, hol feltámad a szél, a hegyeken túl él farkasok anyja — arca fakó, haja hófehér.

László herceg lova vágtat, rossz besenyő nyomdokába. A Földnek, s az Égnek, ha titkát majd megérted: megismered majd, hol van hazád, felismered majd a szív szavát. Láthatatlan tüskék, karcolják szíved. Minden könnycsepp egy-egy csillag fenn az égen. Legyen úgy, ahogyan jó, ha neked jó, az a jó.

A színésznő is hosszú palástban, csendben beáll a sorba. Hol a tér, ahol a fény, hozzád még elér? Vagyok válasz, kérdés nélkül. Holnap reggel el kell mennem, holnap este ne várj rám. Ha a Hold aludni tér, takarom: te legyél. Ki szívét osztja szét, az élet, csak övé.

Indulj a holnapért, bár messze még a cél. Ki vonszolt a kínpadra, ki az, ki vádat mormol. Epilógus Ő lesz a jövő, ő lesz emlékünk — ő lesz a termés, mit aratáskor remélünk. Kinek anyja volt: tagadja már, akihez jöttél, sohase várt. Hova megy az ember, kinek szemében ég a tűz? Óvjon, védjen, áldjon meg Isten, ahogy én szeretlek mindenki úgy szeressen!

A Földnek, s az Égnek, ha titkát majd megérted: végtelen lesz a messzeség, megtalálod, ki benned él. Nincsen már múlt, nem lesz jövő. Felállt mégis — kettőt lépett, egy angyal szállt vérző sebére.

Kit megjelölt az Ég: induljon szarvasok nyomán. Amit gondolsz, úgy legyen, ne jelentsen mást. Hét év után vonatra szálltam, de nincs állomás, csak képzelem.

Mondd mi az útja az ágyúgolyónak? Mint kézben az élet, úgy legyen jó. Ha majd jössz — Vigyázz! Messze, ahol van még: valamiért. Messze földről gyűlnek össze a végvári rockerek. Minden halál, mi a fölbe zár, élet lesz egyszer, egy új világ.

Várnak ránk a hegyeken túl. Felnézek az égre, csillag nem ragyog. Kidőlt a méregpohár. Széles az út, mégsem vezet hozzád vissza. Szó a szóhoz, ha még elérhet, egy útra téved, ki összefér. Európa közepén: Mondd mit hívnak hazának? Elrontott mindent egy semmiség. Lombtalan fákon, csontváz madár.

Nincs idő a könnyre, halld meg szavam. Dobálták sárral — másoknak adták a teremtést, kutyákra hagyták.

Széjjeltépték álmainkat, nincs szentség azóta. Miklós vitéz, László lovag — Kopjafátok gólyahír. Nem a tiéd, az a vágy, ami már, szívedre szállt, s nincs még, ki átölel, megbocsát, ha vétkezel.

Az ajtó sosem nyílik, nem jön fény az ablakon. Isten tudja hány dalt, verset írtam róla. A hegyeken túl él farkasok apja valahol ott volt az otthonom, a hegyeken túl él farkasok anyja — énekét nem hallhatom.

Indulj messze, hol éled a fény. Zenélt Mátyás udvarában — könyvet írt — Európát látta — Hajnalban még táncát járta, zászlóján: Pro Libertate!

Ott kévékbe rakják az Ég melegét, ott jó, ami jó — Ott szép, ami szép. Vérbe borulnak a tejfehér maszkok, sziréna adja az utca zaját.

Csak ablak, csak ajtó, árnyék az arcomon. Ő lesz a könnycsepp anyja szemében — ő lesz kit büszke apja, halálig nem ért meg. Mezőn termett szép Virágnak jel került a homlokára. Ki volt ő, hol volt országa?

A Mennyet idézi, de földi a cél. Nekünk nyílik minden rózsa, mi kihajlik a széles útra.

Éltél, ahogy engedtek élni — Miért te vagy az áldozat? Ő lesz ki az Embert, becsületből hitte. Ha messze mész, valahol légy király, ki itt maradt — ne felejtsd el szavát. Nem lesz: Tovább! Volt ő, legendák tudják — fáklyák kísérték, utolsó útját.

Nem szállhat az égen szárnya tört madár. Mikor az lehetsz, aki vagy, ki voltál, nem lesz sorsod a végzet. Halotti beszédet egymásnak írtak, hosszú sorban állnak. Kinek neve volt: nem tudja már, hol utca volt: ott nincs tovább. Szállj, szállj sólyom szárnyán, keress új hazát.

Vetett az ágyam, szívem kíván, ez alkalommal maradhatnál! Ha lesz, aki mondja áll már a szobra, lesz majd egy tér, hol gyűlik a nép.

A dal végre dal marad, élet lesz az élet!