Érett ázsiai kísérők champaign

Érett ázsiai kísérők champaign Hanák Gábor és Tatai Ágnes. Amint azonban Pano megölelné, a papok elijesztik Panát. Ha nem, hogyan gondolod átértelmezni ezt a kérdést?

  • Orientáció:
  • Szeretem az úriembereket
  • Figura jellemzői :
  • A testalkatom eléggé pufók
  • Mit iszom szívesebben:
  • Likőr
  • Az én piercingem:
  • Nincs
  • Dohányos:
  • Nem

A rohanó zápor a rétet elmossa, A virágok nemző részit lecsapdossa.

M íg érzek, míg szóllok - egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot lehellett.

Jobb, megvallom, hog y olly fákba óltassanak, Mellyekenn sokáig megmaradhassanak. Amott tollászkodik pávaként egy gavar, A piaconn sűrű porfelleget kavar. Csudálatos harc ez, ugyan az embernek Szívébe micsodás élű pallost vernek?

Néhol hiában hord Hercules dorongot, Hacsak ravasz ember s kettős nyelv nem dong ott. Ha a kínos szolgabot vér, Úgy a pompa, a nemes vér S a rang mit ér?

Alusznak még magok a híves szellők is Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is. A szerencsét s virtust egy helyen múlatni Illy szép egyezéssel nem könnyen láthatni.

Érett ázsiai kísérők champaign Jánosné.

Az útazó, ki már csak alig lehellett, Oltja szomját a hűs forrás vize mellett. Hiszen nékünk is jussunk van, Tehát protestálhatunk; S azért hogy én matróz voltam Hogy deákúl nem tanúltam, Csak király volt az apám.

Csaknem főldönfutó leve A Plútó testvérbátyja, De, hogy az öccsének heve Múlni kezd, immár látja.

Tudom, hogy a múzsák e dicső reggelnek Tiszteletére víg hangon énekelnek. Sokat a reája törő hatalomnak Súlyos ütései a főld alá nyomnak.

Csupán csak a munkás apró méhek dongnak, Széjjel az illatos rétek en zsibongnak. Köszöntvén tudnillik a megőszűlt nyarat, Sárga kalászi közt reménységgel arat. Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek! Így ma amelly öröm hajnalhasadtára Napodat elhozta, mellyet szíved vára, Űzze el fellegét a komor bánatnak S a gondoknak, mellyek lelkedig béhatnak.

Sugarait mindenfelé bocsátgatja, Mellyel a megrögzött homályt megszaggatja. Szánkáz, s esik néha ollyan is a szánba, Amillyet nemigen tennének románba.

Ekkor, hogy a piros, várt napenyészetnek Altató zefiri feléje sietnek, Ő is most már lassult, de hajdan vitézi Lépésit a hazamenésre intézi. Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel, Fázékony Auster havat is hány széjjel.

Függjenek gyenge fán a gyenge virágok, Nem vén fához valók a fiatal ágok. Ha így vette k és így tőltitek a nyarat, Ősszel két kezetek csak harasztot arat. Ez okból egy kövér reménység táplálhat, Hogy még napod fényes delére találhat.

Elmúltak a hadak, már megnémúlának Gyászos harsogási Márs trombitájának, A halált mennydörgő ágyúk nem ropognak, A puskák s köszörűlt kardok nem villognak. És ha észak mérges szelei omolnak, Ellenek kiállván, tüzesenn harcolnak. Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba. Ragyog hátán selyem posztóval vont nyereg, Csujtárján az arany Meander tekereg.

Kinyujtott karjának legnagyobb hatalma Légyen ugyanannak isteni óltalma. Szégyen, barátaim, Flórával suttogva Ekkor az árnyékonn járni kézenfogva.

Mihelyt a hatalmat nyert Agamemnonnak Hálót hamis lelkű Ulissesek fonnak, Azonnal elveszti fejét a negédes Szívvel vádolt igaz lelkű Palamédes.

Az ajtónál álló télnek hideg zúzza A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza. Jer, barátom! Az új bornak örűl, de ótól kurjongat, Mert markában teli kulacsokat kongat. Most is Belgrád alatt új koszorút fonnak Vitéz homlokára az öreg Laudonnak.

Erre a madarak koncerti zengenek, S a lélekben egy szép érzést teremtenek. Azzal a megszokott schémát: Egy mennykő nagy anathémát A bátyja fejéhez sújt.

S ott egyszerre a susogót Megtette és a kézfogót Breviter elvégezte. Északról sok renddel merész cserfák áll nak S a gyakran kiütő szél ellen strázsálnak.

Mert ha nem, hát majd meglátja Püspöki hatalmamat! Kéz en fogva vitte hajdan Csehországra. A farkasok, medvék s rókák hébe-hóba A sűrű erdőbe mennek prédálóba. Most büszkén rúgkapáll, majd harsogva nyerít, Orránn sebes szellőt fuvall és tekerít.

Az ég alját piros bársonnyal prémezi, S ar anyos csipkékkel körűl övedezi. Feltetszett reggele Ferenc várt napjának Ma, hogy a hajnalnak rózsái nyílának. Talám nehéz terhe a lecsüggő főnek?

Mond mérgesen: kurvanyátok, - Farba rúgja az eget - Pernahajder az apátok, Locsogtam már eleget, De nincsen resultátuma, A fikák argumentuma Sem használna már nektek. Láss, adják az egek, gazdag tavaszt s nyarat, Lásd, a sarlós Céres miként izzad s arat. Nolle velle a mágnások Megesmerték királynak, Bátor a szűr alól mások Másképpen voksolának.

Ez áldott környéknek termékeny kebele Hány javával van a természetnek tele. Kelj fel! A magzatok közzűl, akiket nemzettem, Már hát nem marad meg egyik is mellettem? A sajtó örvendő lármával csikorog, Oldalán a piros nektár zúgva csorog.

Zúzmarázos a Bak csillámló szakálla, Csörög a jég miatt minden szőri szála. Úgy van, kik a szíren szavára megállnak, A tenger elnyelő örvényébe szállnak; Míg Sámsont Délila álommal kínálj a, A gyilkos kéz alvó szemeit kivájja. Sőt az ártatlannal tett méltatlan kínon Várost vesztő fortélyt tud építni Sínon.

Szomorún hangicsál fészkén a pacsirta, Feljebb csak a dalló fülemüle bírta. Méltán is: jobbrészént aszerént találták, Valakik e világ dolgait vizsgálták.

Komor minden, minden szomorúnak tetszik. Nem tudjátok, hogy az ért gabonaszálnak Ősz kalászi főldre függesztetve állnak? Voltak sok pártütők, találunk sok Horát, Ki hazája ellen vezette táborát, De soknak e nevet csupánn azért adták, Mert külömbenn őket meg nem gyilkolhatták.

Az ékes virágok, mellyek kedveltettek, Szánakozás nélkűl rólam letépettek; A kedves gyümölcsök, kikkel ékeskedtem, Ha leszakasztattak, minek is termettem. Áldja nevét százszor a jó Teremtőn ek, Hogy főldjébe arany színű fejek nőnek.

Jupiter, a vén istennek Egy esméretlen fia Kihirdettette mindennek, Hogy a nagy Monarchia Őtet illetné s testvérit Azért adják ki a bérit Mert ő sem fattyú-gyermek. Honorral ennek közepében, Örökkévalóság keblében A századokat számlálja, Mellyek kedve mellett sietve Huhánnak, és ő felmetszetve Nevét azokon találja.

Mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik. Mit ér minden, ha köteled Békós lábadon viseled? És ha mosolyog ránk ma az öröm ege, De hólnap megdördűl a bú mord fellege. Hogy a rendek eloszlanak, Actu lárma támadott, Az öreg sanctiójának Egybe nyaka szakadott, Mert hárman contradicáltak, A gyűlésre apelláltak Az új electióért.

Szép szabág! És minthogy itt ollyan tengeren eveznek Mindenek, amellyben sok százan elvesznek, Mivel a felhőkig felnőtt habok között Lappangó kőszálba hajójok ütközött, Míg néked két kezed a zajos tengeri Habok közt a kórmányt két kézzel tekeri, Tiltsa a szeleket, mellyek kirontanak Hellyekből s halomnyi habokat hajtanak.

Valamerre mene, mindég vele jára, Vigyázva szűntelen népére s magára. Esmérek én egy vént. Örvendj, hogy elmúlván a hoss zú éjtszaka, Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka. Izzágot kéne inkább csepegetni, Hogysem mint piperés rózsát csipegetni. Véren épűlt város! Dictum, factum, úgymond Plútó.

Azonba a successorok Cívódnak a trónuson, Uccu a sok prókátorok Kapnak a processuson; Míg perelt a három gyerek, A vén Isten-presbiterek A táblánál kushadtak.

E szerencsétlenség pedig nem mostani, Kezdett már ez engem tavaly hervasztani. Uram, éltesd ezt a cocét Hogy egyen meg sok száz plocét. Megifjúlt általa kettős sasunk; - bár ó, Megiffiodhatna maga is e báró! Hát múzsák? A barmok terepélly cserfák alá mennek, Híves árnyékjokban lihegve pihennek.

Rajtok királyságot mutogatni akar A veres bársonyba kevélykedő bakar. Minthogy pedig a barátot Nem is interesszálják A főldiek, a kabátot Csak Plútóra tukmálják; S minthogy különben is barát, Őltözzön kámzsás maskarát S pusztúljon az alfőldre.

A mosdott nap egy fél felhőre könyököl, A megszűrt áerben vidámon tündököl, Büszkén mutogatja a szagos rétekben Ap ró képecskéit a kristály cseppekben.

Setétűl a gohér a piros vesszőkön, Barna színt vér vissza a többi szöllőkön; Amellyeknek általvilágló kristályja Nézőjét már édes nektárral kínálja. Hol a laurusok, a hérósi főnek Ékes címerei, mosolyogva nőnek. S minthogy az öreg megette Részeg fővel fiait S ezeknél inkább szerette Titán atyjafiait: Megmondták categorice, Hogy vi legis pragmaticae Júnót teszik királynak.

A lucskos parasztok szurtos képpel járnak, Neki-nekimennek a teli zsajtárnak. A rezzent gyíkocska a gaz között csereg, Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.

De az ágyúk s bombik egy s zálnyit se tesznek, Sőt magok is hamar zsákmányokká lesznek. Haldokló sugári halavánnyá lesznek, Pirult horizonunk alatt elenyésznek. Engedjen éltednek, kívánom evégett, Sokáig terjedő, nestori vénséget. S imé, egy penészes invalid mellé áll, Tüzet tesz a porra a gyújtó lyukánál, S azonnal menydörgő hanggal a bástyának Kemény kőszáláról mindent lerontának.

Aki ma az öröm könnyeit öntözi, Holnap gyászruháját jajgatva őltözi. A megéledt barmok s vadak ugrándoznak, A víg madarakkal a mezők hangoznak. Az Úr tehát, aki életünk reményje, Légyen életednek fogyhatatlan fényje.

Amit ezer hajók nem tettek, - ha való - Véghez vitte hajdan Trójánál egy faló. A termész et láncát ekként elszaggatni. Suhogó szárnyain a fák árnyékinál Egy fűszerszámozott theatrumot csinál, Mellybe a gráciák örömmel repűlnek, A kellemességek lágy karjain űlnek.

Csupán csak az apró bokrocskák tövében Zeng a zörgő prücsök a nap melegében. Jupiter csak azt vitatta, Hogy övé az elsőség S már rég intabuláltatta: A királyi felsőség Specifice őt illeti, Az öccseit ki is veti Minden aviticumból.

Én is azért, bátor Pindus zőld halmára Erőtelen Múzsám még nem sokat jára, Elkezdem énekem, tudván, az isteni Felség hogy Múzsáma t fogja segíteni. Te vóltál és te vagy kúlcsa országunknak: Tartsd tehát magadat a mi városunknak.

Innét a conse ctarium, Hogy tehát az impérium Isten uccse övé lesz. Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba.

A borongós égnek sűrű felhőzése Házba zárt szívünknek kedvetlenedése. Vége felé jár a didergő december, Decembert hordoz már minden okos ember. Szemeikre reátarták Öt újjú umbrájokat, Kívánván bár, környékezték, Csak újjaik közűl nézték, Mint leánykáin k szokták.

Sok száz szöcskő ugrál pattanó lábain A hévtől elaszott fűveknek szárain. Kelj fel azért, magyar!

Elbágyadt kebelem piheg utánatok; Szedjetek mennyei illatot, szedjetek, E vídám gesztenye alá úgy jőjjetek. Igaz, Tisztes Öreg, szád kedves szózatja, Melly érző szívemet annyira meghatja, Hogy könnyű tereh az, mellyet bár végtére Múló élteteknek a természet mére.

Ezzel az ajtót bévágja, Szóba sem áll senkivel, Nyelvét csaknem széjjelrágja Sámson úr fegyverivel; 3 Mérgessen jár keze, lába, Szerencse, hogy patronjába Nem vólt cindlokra való.

Én az első részt veszem, Mivel ordine statuto A papi rendet teszem.

Ekkor, hogy a piros, várt napenyészetnek Altató zefiri feléje sietnek, Ő érett ázsiai kísérők champaign most már lassult, de hajdan vitézi Lépésit a hazamenésre intézi.

Aki, míg csókjai harmatját öntözi, A vitézt rablánccal titkon megkötözi. Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról. Plútó öcsém nem kívánja, Mond Jupiter, a trónust Magát lelkiekre szánja, Sőt minden apai just Még tavaly, hogy barát leve Finalissime leteve Az alfőldi klastromba.

Erősek az ágyúk s egy erős bombival Ledöntik a várat kevély bástyáival. Uccu egyszer lárma esik, Az urak megérkeztek; A főrendeket keresik, Kik fel nem gyülekeztek; Jupiter a mandátumot, Az atyai monitumot A hasáról olvassa. Barna szemöldöke, hollószín bajussza Képének pirosló tejét büszkén ússza.

Felállott már a nap a dél hév pontjára, Egyenesen omlik lefelé súgára. Most van az az idő, melly mezítelenűl Hágy egésszen s mások előtt kell etlenűl.

Ebben van az arany, a fösvény bálványa, Mellyet a természet mély tömlöcbe hánya. Megállt erre szeme-szája Plútó János uramnak. Bár meg ne kelljen szűkűlni, Mégis mindég fog készűlni Kirepűlni. Mert, amiként látjuk, ez árva hazának Fő virtussal ékes generálissának Mind e mái napig mellette marada, Egész vénségéig még el nem szakada.

A Mindenhatónak láthatatlan keze Minden veszélyek közt élted védelmezze.

Sokaknak házához, mikor emberkorra Jutnak, akkor gyűjti bús feleit érett ázsiai kísérők champaign.

Amott egy lejtős hegy, valamint a deli Cédrus, magoss fejét az égig emeli. Egy illy hűs essőért mennyit sohajtozott, Akit az izzág s a por besározott.

E gyors szántóvető főldének mellette Egy gazda virágzó kertjét építette, Mellyben minden táblát a kertésznek keze Zőld bársony hantokkal körűl megprémeze.

Vígadj, Magyar Haza! Mert ez a felhőket, mellyeknek kárpitja Ragyogó napunkat sokszor beborítja, Tőlünk láthatatlan messzire repíti S ezzel volt delünket ismét kideríti.

Vénus ez, akinek szeme szivárványa A szívbe halálos mérgű nyilat hán ya; Vénus az, aki míg vitézeit nézi, Égő szemeivel halálra igézi. Sokszor Herkules is orsót fog kezébe, Ha tüzesen pillog Omphalis szemébe.

De a nagy consectarium, Valamint a judicium Szintollyan velőtlen lett. Arany sarkantyúja peng karcsú csizmáján, Hármoniás ütést tesz ezüst szablyáján.

Tántorgó lábával s reszkető karjával Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával, S míg a zúgó léhónn lefelé foly a mu st, Azalatt a hordó mellett iszik víg tust. Tündöklő serényje játszik a szellővel, Az arany szerszámra hányja gőgös fővel.

De nem bánom, legyek mindentől megfosztva, Légyen ékességem kettő közt megosztva. Hiszem aki mint vét, tudjátok, úgy arat Hát néktek, míg másnak fáradoz két karja, Kényes testeteket lágy lepel takarja? Rips, raps, a szöllők már puszta támasz megett Gyászolnak, h ajdani díszek mind odalett.

Jupiter Lédáé rt lesz egy fehér hattyú, Illyen a világon, aki - - fattyú. A csendes berkeknek barna rajzolatja Magát az hold rezgő fényénél ingatja. A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon, Magossan tűndöklik a hideg klímákon. Szép szóval: no osztozzatok, Bruderek, csakhogy hagyjatok Engem is vegetálni.

Míg a nap egünkön magát felemeli, Múzsám neved napját ekképpen tiszteli: Az öröm, az élet édes balzsamoma, Légyen bús szívednek gyógyító flastroma. Mihellyt dögleletes fényű csillagzatja Magát a csillagos égen kimutatja, Azonnal a tavasz szépségi hervadnak, A nyájas ligetek s mezők elfonnyadnak.

Ma jó kivánságim érted lesznek száz is, Hogy végre egyen meg az antanaklázis. Idvez légy, szép hajnal! Néha azt nevezik gyilkos pártütőnek, Kit kedves hazája tart védelmezőnek.

Vévén a Szírius tőlle melegséget, Tüzes csillagával minden határt éget. Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek. Kopog a jégesső, tördel mindeneket, Agyonveri a szép virágos fűveket. A jóknak, amellyek az igaz számára Tartatnak, ne légyen rád nézve határa, Mint Nestornak, élted terjedjen sokára, Végre fogadjon bé az ég dicső vára.

Egy szőke tinónak sokszor nagy az ára A kedves Európa megtréfálására.

A napnak hanyatlik tündöklő hintaja, Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.

Sokszor aranycseppé kész az ember válni, Csakhogy Danaéval lehessen tréfálni. Azzal frissen kapja magát Nyerget tesz a hátára, Farkon csap egy isten-agát, Felűl magamagára. Bíztatja hazánkat kecsegtető képe, Hogy már a magyarok napja is kilépe, S rövi d időn felhág egünk délpontjára, S megvilágosítja főldünket sugara.

Osztán nekik se gyermekek, Se lyányok, se feleségek Nincsen, csak egy szakácsné. Csillámló pirossa nyusztos kalp agjának Szégyeníti haját az anglus dámának.

Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak Felébredésére a piros hajnalnak, Melly már mosolyogván a nagy hegytetőkre, Napkeleti gyöngyöt hint a zőld mezőkre. Most is ő vezette a vad pogányságra, És amely koszorút akkor ott kötözött, Azt megújjította a törökök között.

Kellemes zúgással omlanak cseppjei, Jó kedvvel biztatnak zavaros levei. A lankadt arató ledűl izzadt fővel, Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel. Néki alázatos szárát meghajlítja, Az újjító essőt nyílt szájjal áhítja.

S mivelhogy ezt a státusok Nékiek meg nem adták, Rajta a sok clericusok Magokat öszvecsapták: Máig is, si non ex toto, Saltem potiuntur voto, Szakácsnékat tartanak. Mellyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek, A kies völgyeket benyargalj ák velek, Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak És egy fűszerszámos templomot csinálnak, Amellynek pirosló rózsából rakatott Óltárára hint le a hajnal harmatot, Mellyen asztag temjént gyújtván fel a szelek, Az egész szent helyet béfüstölik velek; Me llynek az ambránál éltetőbb illatja Ártatlan érzéssel a lelket elhatja.

Semmi, hogy kezetek tágult markolatja A fegyvert, mint régen, úgy nem forgathatja, Csak tartson a haza őrző csillagának Titeket, mert sokak már leballagána k, Lám, hiszen a népek mint főldi Istennek, Tiszteletetekre seregestűl mennek, Így szólnak, hogy ennek mind esze, mind keze A ránk omló veszély ellen védelmeze: "Tisztes Öreg, aki mindaddig tartottad A kórmányt, míg a szélt s veszélyt meghaladtad.

Ki az? De egy okos ember az illy nyilvánságos Erő ellen inkább lehet bátorságos. Csupánn az örvendő Fársáng víg zászlója Lett az elcsüggedt szív jó vígasztalója, Melly, víg kiáltással felemelvén fejét, Ugrál az új havon, nem találja helyét.

Sokszor amely hérós Atlást feljűlhatja, Egy csalóka szemű asszony elaltatja. Ki poéta nevet érdemel, Annak ollyan oszlopot emel Fébus, a poéták atyja, Hogy betűi azon oszlopnak Semmi veszély közt el nem kopnak, Még az idő sem bánthatja.

A madárkák csüngnek a híves lombokról. Valóban egy titkos, de hatalmas kéznek Remek munkáira itt szemeim néznek. Azomba teremtettézte A kardinálisokat, Ráncos szemmel körűlnézte A korhely mágnásokat. Lekonyúl a beteg liliom s tulipánt, Mellyeket belől egy száraz hektika bánt. Az olly madár igen ritka, Mellynek kedves a kalitka: Bár arannyal van béfedve, Mégsem telik benne kedve.

Te könnyíted terheinket; Ha bú rágja szíveinket, Bíztatsz minket. Lesz még a magyarnak ollyan dicső neve, Amillyen volt a Márs mezején eleve.

Azonban ő insurgens vólt, Vért ontott a hazáért; Négy krajcárért majd meg is hólt, Ha kellett a királyért. De mihelyt a setét felhők elrepűlnek, A haragos egek ismét kiderűlnek. Tám azért buzog ki szátokból az átok, Hogy roskadt házatok vinni meguntátok?

Másutt, a forrásnál, egy mohos kőszálnak Töviben a játszó báránykák ugrálnak.

Mert minthogy a vénség miatt erőtelen, Azokkal sokáig bírni elégtelen. Ne légy tolvajkúlcsa a vad pogányságnak, Melly mindég rablója volt Magyarországnak. Némellykor, kik titkon a hazát koncolják, Hazaárulással a hívet vádolják, S hogy ez a hívőket még fel ne forgassa, A neve mindnyájuk előtt Hárám bassa.

Mi az oka, hogy most a dólgos Céresnek Munkásokat széjjel zsibongva keresnek? Mindeniknek cifránn csillog ruházatja, De magát a magyar dicsőbbnek mutatja.

Stories inside

Sok mustos kólika, sok hasrágás, sálva Venia a tőkék mellé van plántálva.

Víg ebédeket rak terített aszt alán, Markába pecsenye, kulacs az oldalán, Táncos szobájába víg muzsikát penget, Kurjongat, s a búnak ádiőt izenget. Mint Bálámról hajdanába Mondjákhogy Palestinába Szamárháton útazott. Mit volt tehát már mit tenni A szegény királynénak? Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma, Bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma.

Mi az oka, hogy a mezőnn köröskörűl A Céres bérese kaszákat köszörűl? Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek, Néha egy kis hideg és dér is jár velek. Követvén a magyarokat Trónusba is űltették S így a deputátusokat Már szélljel eresztették S a palota ajtajába Kitett bellica cassába Tíz konc papirost hánytak.

De e törvényére mostan nem vigyáza, És ellene, ímé, melly nyilván hibáza! A madárkák, meghűlt fészkeik szélein Zengenek búcsúzó nótájok rendjein. Az arany békesség templomát megnyitja, Újjul szakad ozott óltáránn kárpitja, Kötvén homlokára szagos olajágot, Béfedé szárnyával az egész országot, Hogy annak árnyéka és védelme alatt Az embernek kedves legyen minden falat, Hogy a szántóvető főldet mívelhessen Annak árnyékába bátran és csendessen, Hog y félelem nélkűl lévén a határok, Bátran járhassanak bennek a kalmárok, Hogy újra épűljön a most számkivetett Igazság trónussa, kit a had levetett, Hogy a mesterségek mind hellyreálljanak, A békesség alatt virágozhassanak, Hogy a múzsák, kik már a vé rbe őltözött Halálos fegyverek csattogási között Elhallgattak vala, szóllani kezdjenek, Már Márs és Bellóna ne járjon ellenek, És hogy országunkat a boldogság lakja, Aranyidőt éljünk, ne légyen salakja.

Említnek sok híres s derék vitézeket, De több s nagyobb részről szerencsétleneket, Akiket a virtus midőn felpócola, Az irígy szerencse még méllyebbre tola.

A bús gond béesett orcájába hever, Mérget kedveltető kin cseiből kever, Mellyeknek olly sárgák sóvárgó gödrei, Mint az aranyra vert királlyok képei, Mint a sírból feljött rémítő halottak, Mellyekről minden húst Párkák lefosztottak.

Ellepik a főldet sűrű fergeteggel, A folyóvizeket megkötik hideggel, Mellyeket őszítnek a havak és derek, Azok a tél fején fejérlő púderek. Az aranyos felhők tetején lefestve Mosolyog a híves szárnyon járó estve, Mellynek új élettel bíztató harmatj a Gyöngy cseppjeit a nyílt rózsákba hullatja.

Angliai veress nadrág fénylik rajta, Mutatja, hogy ő is véres magyar fajta. Dicsőbb a magyarok istenének szente, Nagyobb méltóságot ád a magya r mente, Mellynek zőld posztaját ragyogással szántja Gazdagon pazérlott arany paszamántja.

Mégis szemeikből a terhes felhőnek Vizéhez hasonló könnyforrások nőnek.

Ez volt az egész crisisek, Sok ökörből lett Izisek Így tesznek ám még ma is. Szerencsétlen Belgrád!

Elhűlt erre szemek, szájok Az Isten-státusoknak, Tűzbe jött egész orcájok A deputátusoknak; Így van sok kolop szenátor, Két sillabáját ámbátor Rághatja a nevének.

Mint mikor lovait a nap elindítja, Lehasad az éjnek fekete kárpítja, A ködnek szemünket vakító homályja Sohol kék egünkönn helyét nem találja. De Plútó pap-természete Sem szenyvedhette tovább: Ím engemet is kivete Jupiter hovatovább, Mindíg csalja a testvérit; De meg is adom a bérit More jesuitarum.

Illatos kebele Flórához temjénez, Hogy könyörűljön már beteg seregén ez. Aki lankadt karral vonta már kaszáját, Be édes örömmel kezdi most munkáját.

A dicső virtusnak illyen ellensége A változó sorsnak egyenetlensége, Ahonnan ama nagy Róma félelméről, Az igaz virtusnak eleven képéről Azt írják, hogy midőn hazafordúltára Borostyán ágakat fűzvén homlokára, Meggyőzetett volna Sc ípiótól hada, Illy bosszús, de méltó panaszra fakada: Szerencse többnyire a kurvát követi, Mely a vént megvetvén, az ifjat szereti.

Követi sok gavar, csirippol utánna Sok öregbíráktól irt ódzó Zsuzsánna.

Pierrot Étterem Baráti Vacsora

E' bizony, mond Neptun, megvan, Hát mi nem is szólhatunk? Most is sóhajtásit azért hármoztatja, Bérben a levegőt hogy ki nem adhatja. Sőt, ami egy kedves tárgya a nézőnek, Hány ékességei vagynak e mezőnek. Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte, A napot az éjjel egyenlőnek mérte. Ha hát énreám tekintene Nyájas szemekkel Melpomene, S ha éneklője lehetnék, Mind a halált, mind más veszélyt s kárt, Melly a legnagyobbaknak is árt, Egy bátor szívvel nevetnék.

A többi állatok merűlvén álomba, Alusznak az ősszel készített alomba.

Ejnye, ejnye, egy vén mágnás Így judikál felőle; Bizony, bizony e' megint más, Nem tom mi lesz belőle. A madarak nagyobb része elútaza, Csak veréb, csak varjú maradt idehaza, Az is a városhoz közelebb szivárog S a disznótorokba örömnótát károg.

Mindent öszvebágyaszt és puhít ostoba Levegő egével a befűtött szoba. Azért hogy boszorkányságot, Mint őkemek, nem tudok S holmi hókus-pókusságot Soha nem gyakorolok: De biz azért, engem uccse, Tiszteletes uramöccse Sem tenné ki a szűröm.

Már a víg szüretnek örűl minden ember, Mellyel örvendeztet bennünket szeptember, Októbert ekképpen bíztatja előre, Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.

Maga a dühösség, a hadnak magzatja, Fogva van, sok ezer vaslánc szorongatja. A vékony rokolyás leá nynak s a pőre Gatyájú legénynek feláll minden szőre. Egy jó flintát Júnó előtt Kiránt két oszlop közűl, Mond, ez egész tőltéssel tőlt, Tetszik, a lánykák közűl Hogy gyümölcsöt szakaszthasson S édes érzést kóstolhasson E szőrös barack magból.

Utánna nyíretten lotyogtatja magát Egy német ruhában puhálkodó bagát. Hiszem azon drága ezüs tszálak nőnek.

Végre ha e mostan felderűlt reggelnek Éjjeli eljővén, napjaid eltelnek, Míg fagyos testednek készűl csendes sírja, A boldogok közzé az Úr neved írja.

De megmaradt akkor még egy ékességem, Amellyben találtam volt gyönyörűségem. Egy szóval, e csendes melankholiának Kedves rejtekei örömre nyílának. Te chria öntő, Nesze köszöntő. Az Úrnak, ki, midőn fárasztjuk az eget Kérésünkkel, reánk bő áldást csepeget, Minden veszélyek közt mindenható karja Töredékeny élted ójja s óltalmazza.

A tőlle megaszalt természetnek szomja A rétek haldokló virágit lenyomja. Rongyos szőnyegének rongyainál fogva Egy nyájasabb hajnal virít mosolyogva.

Tüzesűl a bágyadt levegőég s hevűl; Felforrott az egész természet merevűl. Elvezetvén újabb ellenség hadára, Méltóztatja újabb s duplás koronára. Denique a plebánusnak Nincs voksa a világba, Majd lesz a franciskánusnak Elég a mennyországba.

A forgószél öszvetördeli a fákat, Elsodorja a szép vetést és plántákat. Itt van a szántó is s mély barázdát forgat, Amellynek hantjára örömkönnyet csorgat.

Már alélva pislog szép fénye azoknak Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak. No hisz, úgymond, szedtevették, Megtanítlak teremtették Vas kesztyűbe fütyölni. De addig is, míg tart szíve áldozatja, A búza-markokat sűrűen forgatja, Az öreg Céresnek két feltűrött karja A markokat szoros kévékbe takarja, És ámbár tüzei a kékellő égnek Kettős forrósággal feje felett égnek, S barázdás homlokát az izzág árja Legörgő cseppjével sorjába eljárja, Víg aratóit mert ő azoknak atyja Tréfás szavaival szűntelen bíztatja.

S mikor immár docte voltak, Csak komáztak egymással, Ezer kánont is koholtak Isteni súgallassál, Jupiter pedig Neptunnal, Mint Augustus Lepidussal, Éppen úgy cselekedett.

E gyönggyel kirakott mezőn estve, reggel A madárkák zengő koncertje seregel, E pázsitot, melly zőld köntösét őltözi, Egy folyóvíz nyájas habjával öntözi. El is jön az esső néha nagy felhővel, De széllel, dörgéssel, villámmal s menykővel. Őltözik magára sokféle maskarát, Ugrós kozák táncra billegteti farát.

Hevűl a Neméa sárga oroszlányja, Mert súgárit a nap rá közelről hányja. A sárgálló almák s a piros körtvélyek Legörbedi anyjoknak emlőjén kevélyek. Amellyek tarthassák mindég nedvességgel, Hogy virágozzanak díszes kedvességgel.

Micsodás erőszak, ó, ki nem mondhatni! Halleluja, Halleluja. Itt űls hányván-vetvén saját számadását, Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását. Ha az kötött nekik borostyán ágokat, Emez ősz feje kről letépte azokat.

E gyebek mind híves helyeken pihennek, A dél forró heve elől félre mennek. Komám uram subscribálja, Kendet illeti a sor, Az úr majd coramisálja, Különben is assessor; A tanács pecsétnyomóját, Egy horribilis nagy gólyát Nyomnak a decretumra. Itt van a víg szüret, s mustos kádja körül A szüretelőknek víg tábora örül, Mellybe hordogatja a megért szöllőket, Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.

Alm ásszürke csődör lovát táncoltatja, Lejtős fordúlással kerengve ugratja. Állj meg örökösen s pihenj utóljára E két fél szomszédnak állandó nyugtára! De míg e' lenne, hej, bátya, Adja ki kend jussomat! De mivelhogy a pap mondja, Bátor bol ondok bolondja, Αυτος εφα igaz az. Imádó szemekkel néz rakás pénzére, Neheztel, hogy tágas házába béfér e'.

Tovább is jártam sok papnál Az akadémiákon, S többet hoztam egy Schlafroknál, S még sok fűzfa deákon Ki is fognék - hisz tanúltam Én is, mikor ifjú vóltam S rhetor Ochsoniában. Egy homályos felhő lebeg körűlötte, Ezt a sóhajtások gőzi sűrítette.

Az is Notabénébe vólt, Mellyik mikor született, S hogy Jupitert megette vólt, S a többivel is így tett, De részeg fővel firkálta, Hogy meghólt, recognoscálta Azelőtt harmadnappal.

Erősségűl produkálta Az apja bibliáját S ebből mindjárt demonstrálta Genealogiáját; Mert az első paginára, A biblia táblájára Fel vo lt írva a nevek.

Van egy harc, amellyben az ellenség deli Ifjak ellen titkos fegyverét emeli, Titkos fegyverét, mert Márs, a hadak atyja, Vért ontó szablyáját ebben nem forgatja; Méregben feresztett nyilak nem repdesnek Itt, de a vitézek mégis sebbe esnek; A vérpatakoknak bár nem hallik zajja, A nyögdécselőknek egekig hat jajja; Sőt maga Cupido rózsás ágyon forog, Igéző nézéssel kevélyen vigyorog, S mosolygó Grácia sétálgatván körűlE deli vitézek seregének örűl.

Ilyen vitézt mutat a magyar gyermeke, Ez a szép természe t nagyságos remeke. Légy soká részese a szőlő-nektárnak, Mellyet sok Bakhusok szomjúsággal várnak. Hákoktak a vén istenek, Hogy a dolgot hallották; Igazságokat mindenek Egy szájjal kiáltották, S hogy a kérdést megelőzzék, Felét süssék, felét főzzék: Ez volt a judicium.

Változó hóldodnak, amelly most lemégyen. Elterűltek fájok alatt a berkenyék, A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.

Fogják tehát az aktorok, A pápához indúlnak, Uccu, a sok prókátorok Mind kifelé nyomúlnak, De míg erre rámehettek, Ezer pennát is megettek A felső parlamenten.

Neptun úgyis Angliába Matróz volt, soká lakott, S ő a kapitoljumába Ott nem olly sokat rakott; Osztán ő meg kálvinista, Én vénebb is és pápista, Hogy lenne hát az első?

Szép bársony burkokból kihívja azokat Az estve még félig bimbó virágokat, Amellyek kitárván szagos kebeleket, Béfűszerszámozzák az egész vidéket. S még azok is laurust fűznek hérósinkra, K ik most finnyás orral néznek magyarinkra. Mérgébe tajtékját túrja a szájára, Kiüti fenekét, s elfut utoljára.

Lángba jött a két pofája: Nos ez, úgymond, magamnak Derék levestikom vala; Megmondta ezt a kabala Még tavaly, de nem hittem. Az ideit szűri, issza a tavalyit, Jövő esztendőre tartja majd a mait.

Csak némelly enyelgő zefirek játszanak, Mellyek a levelek alól kiugranak, Cicáznak kerengő szárnnyal a bokrokon, Lassan elenyésznek a liliomokon.

De térdre hull a bölcs s az erős s a bátor, Ha az erős mellett álnok a prókátor. Megterhelte az ősz a fáknak ágait, Vastagonn ráfűzvén gazdag áldásait. Késs, mély, borzasztó éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvünket hideg szárnyaiddal. Jerke Ferke éltessen a Freier Vívát! Kívánom, utolsó fertályja e' légyen!

Kit a m egbúsult ég illyek közé vetett, Kérjen az magának utólsó kenetet. Merőn megűl rajta vitéz leventája, Nem mozdúl semmije, csak a bokrétája, Mellynek kócsagtollból kötött szála között Arany bogláriba a fény megütközött.

Mormolnak szelei a fagyos északnak, A zsindelyre vastag jégcsapokat raknak. Már hát elérkezett a víg október is, Melly utánn sohajtott Bakhus ezerszer is. Végre, ha nyugtató ó rádat eléred, Adják meg az egek megérdemlett béred. Hát míg Márs vitézi a vérengző hadnak Halálos mezején a vérbe izzadnak, S a füstből eredett, éjjelt hozó ködnek Közepén egymással izzadva küszködnek, Vagy míg Palinurus a zajos tengeri Habok közt a kórmányt két kézzel tekeri, És míg a nemzetek kividorult s deli Egének oszlopát ősz Atlás emeli, Addig az álomra ingerlő pázsitnak Zőldellő bársonyánn a múzsák ásítnak?

Sokszor tör, sokszor ront egy hatalmas ostor, Gyakorta követ i csapását gyászos tor. Ő is aztán ittas fővel Bébukott az ágyára, Júnót, a húgát, erővel Oda rántá magára. Már lehasadoztak a hajdani gyásznak Komor fedelére vont fekete vásznak, Mellyeket a fényes világosság előtt Az elmúlt időknek mostoha keze szőtt.

Ki pártütő, ki nem, ítélje a haza, Mellyet vagy megronta, vagy megoltalmaza.

Mit ér, mit ér a rabságbann Kínlódni sok gazdagságbann? Teaki hajódat az omló hab között Megtartád, bár sokszor kőszálba ütközött, E koronát, mellyet a háládás keze A tisztaszívűség gyöngyével hímeze, Vedd el, s ó, bár légyen fárágod bére, Hogy ezt cselekedjed, erre hazánk kére.

Azonba a sok mágnások Szanaszét eloszlanak, S a többi isten-pajtások Collatiót csapának: Pro animis mortuorum Et pro successu suorum Mind leitták magokat.

Itt van már november didergő hónapja, Hideg szele a fák ágait megcsapja, Meghalva elhullnak a sárga levelek. Hegyi bor, kerti bor, Józsa bor, Mind, mind, mind bor. Bársonyszín hajai a széltől suhognak, Reátekergődzött szárnyain lobognak.

Gyenge lábon állnak a tenger habjai Buborékiból nőtt Vénus férjfiai. Rövideden ide megyen A levél foglalatja, Hogy mindenik király legyen, Mivel király magzatja; Jupiter az égieket S vélek minden főldieket Királyi névvel bírjon.

Vagy mikor egy felhőt érő hegytetőnek Zúgó üregiből a szelek kijőnek, A bolyongó felhők egy ser egbe gyűlnek, S kevés idő alatt tőlünk elrepűlnek.

JIKI-MIYAZAWA tradícionális japán étterem

Hozott is erről levelet Az egri esperestől, Hogy ő az, akit megevett Az apja mindenestől; S őt Jupiternek is hívják, Dictum est; recognoscálják, Mert ha nem, ebet fognak. Azomba a minapába Verbunkos voltam Chinába Több misszionárjussal. Azom ba! A vadak, farkasok űlnek szenderedve, Barlangjába mordul bömböl a bús medve.

E tisztán tündöklő - - reggelének Szájamból buzog ki illy tisztelő ének: Az Úr, aki midőn fárasztjuk az eget Kérésünkkel, reánk bőv áldást csepeget, Az, aki egyedűl az igaznak bére, Légyen életednek örökös vezére. Hogy a csatépaténak Végét vesse jó eleve, Önként apácává leve Pozsonyba, a Schloszbergbe.

A juhász köztök áll s hangos furulyáját Elővévén, fújja keserves nótáját. Minden vágy a szabágra, Kevés a pénzre s országra; Több vágy szabadon pihenni, Mint pénz közt gazdag rab lenni: Kivált egy bölcs elme mindég, Egy poetai tüzesség Csak ettől ég!

Erre az istenasszonykák Elsikolták magokat. Jertek ki, ó, nyájas fuvallatok, jertek, Kik az ambróziás rózsák közt hevertek Bújjatok ki bársony ágyából, bújjatok. Hová tudott tovább menni?

Jertek füleimbe, ti édes koncertek; Mártsátok örömbe szomorú lelkemet; A ti nyájasságtok minden bút eltemet Lengjetek, ó, nyájas zefirkék, lengjetek, Lankadt kebelembe életet öntsetek.

A szelek is áldó éneket suttognak, S rá tisztelő fővel a füvek hajlognak. A tüzes menydörgés minden szívet gyötör, A langozó menykő mindenfelé ront, tör. Amelly személyt a sok isten el nem nyeri, A szennyes Vulcanus teste elkeveri. Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal, Tisztelvén Mammonát örök áldozattal.

A Duna és Száva tégedet szolgáln ak, Szervia és hazánk hegyei strázsálnak. Míg az urak odajártak Rómába a pápánál, Addig itthol disputáltak A papok a táblánál: A nemes jószágokból is, Sőt még az asszonyokból is Sedecimát kívántak.